Petőfi Sándor (született Petrovics Sándor, Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza környékén, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár és nemzeti hős volt, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Rövid élete során mintegy 1000 verset írt magyar nyelven, ebből mintegy 850 maradt fenn az utókor számára, híres költeményeit számos nyelvre lefordították.
A tanulást tizennyolc esztendős korában abbahagyva színész lett, és ekkor kezdett verseket írni. 1844-től élt Pesten, majd 1846-tól baráti körével irodalmi társaságot szervezett. Fiatal kora ellenére ekkorra már országos ismertségre tett szert. A „márciusi ifjak” egyik vezetőjeként részt vett az 1848. március 15-i forradalomban, amelynek a szimbólumává vált. A 26 éves költő ezután a szabadságharc küzdelmeiben is részt vett. A történészek mai álláspontja szerint életét is áldozta a magyar szabadságért, hiszen 1849. július 31-én esett el a segesvári csatát követő fejvesztett menekülés közben. A Sarkiatin tábornok halálán felbőszült kozák ulánusok az üldözött honvédeket kíméletlenül lemészárolták. Eltűnésének minden körülménye azonban még a mai napig sem tisztázódott.
Ő a magyar romantika kiteljesítője, és koráig még ismeretlen témákat honosított meg a magyar költészetben: nála jelent meg először a családi líra, szerelmi költeményeiben a hitvesi, házastársi szerelem ábrázolása. A tájköltészetében pedig a „puszta”, a magyar Alföld méltó rajza. Ő írt először verseiben a „világszabadságról”, és általa teljesen új hang szólalt meg a magyar irodalomban. Közérthetően, egyszerűen szólt mindenkihez, hiszen a nép nyelvét beemelte az irodalomba, és a versek külső formája helyett a gondolatot állította középpontba.
Számos költeménye szinte minden magyar számára ismert. János vitéz című elbeszélő költeményéből daljáték, bábelőadás, rockopera és rajzfilm is készült. Legismertebb költeménye a Nemzeti dal, amely az 1848. március 15-i forradalom máig ható üzenete és a magyar hazafias költészet kiemelkedő alkotása. Emlékét Magyarországon és a Kárpát-medence magyarlakta helységeiben több múzeum és emlékház, valamint számtalan utcanév, szobor és emléktábla őrzi.
Petőfi Sándor származása
Édesapja Petrovics István (Kartal, 1791. augusztus 15. – Pest, 1849. március 21.) mészárosmester, aki felvidéki szlovák család leszármazottja, de ő mindig is magyarnak vallotta magát. Apjának szlovák származását támasztja alá annak evangélikus vallása, illetve Jakus Lajos és Kiss József kutatásai, akik 1685-ig apai ágon, a Nyitra vármegyei Vagyócig vissza tudták vezetni Petőfi Sándor származását. Ebből következik, hogy a Petrovicsok csakúgy Felvidékről származnak, mint az anyai ága, amely Necpál községből ered.
Petrovics István és Hrúz Mária nagy valószínűséggel Maglódon ismerkedett meg, és 1818. szeptember 15-én Aszódon kötöttek házasságot. Petrovics ekkor mészárszék- és kocsmabérlő volt, majd 1821-ben Kiskőrösre költöztek. 1822–24-re a családfő kibérelte a kiskőrösi mészárszéket, és ott élt feleségével. Így született ott meg első gyermekük, Sándor.
Petőfi Sándor 1823. január 1. hajnalán született. Kiskőrösön keresztelték meg január 1-jén az evangélikus vallás szerint. A újszülött oly gyengécske volt, hogy egy emlékező szerint „spirituszban fürdették, hogy megmaradjon”. Egyetlen testvére, Petőfi István 1825-ben született.
Apja számára a Kiskörösön a bérleti jog igen jövedelmező volt: 1824. október 14-én, hároméves szerződés lejártával Kiskunfélegyházán bérelt egy nagyobb mészárszéket, és oda költözött családjával. Itt a család anyagi helyzete stabilabb volt, Petőfi pedig boldog és örömteli gyermekkorban élhetett, amelynek emlékei mindig édességgel töltötték el a szívét. Szülőföldemen (1848) című versében Petőfi Sándor ezt a várost nevezi szülőhelyének, ami később nagy vitát váltott ki a két településen, Kiskuroson és Kiskunferehácson, valamint a költő életrajzának kutatói között. A család kezdetben anyagilag meglehetősen jól szituált volt. Petrovics István ügyes vállalkozó volt, egy hentesüzlet melletti kocsmát bérelt és tartott fenn. A család gazdasági fejlődése egy ideig Kiskunfélegyházán zajlott. A családfő két hentesüzletet tartott fenn Kiskunfélegyházán és Szabadszálláson, több ingatlan tulajdonosa volt, saját és bérelt földjein gazdálkodott.
Iskolaévei
Petőfi élénk, szellemes, kissé makacs, de jó természetű gyerek volt. Szigorú apja szigorúsága és anyja kedvessége nevelte. Apja igyekezett a lehető legjobb nevelést adni gyermekeinek. Az ifjú Petőfi összesen kilenc iskolába járt, és már ötévesen tanulni kezdett. Először Félegyházán járt iskolába, de csak 1828 elején került egy időre a római katolikus elemi iskolába. Ezt megelőzően olvasni és rajzolni tanították, később pedig kedvet kapott a rajzoláshoz. Ezután három évet töltött Kecskeméten, ahol apja 1828. május 10-én az evangélikus népiskolába vitte, majd 1829. május 10-én a második, 1830. május 15-én pedig a harmadik elemi iskolába íratták be. Ebben az iskolában tanult némi latint is. Félegyházán és Kecskeméten élt, Havel József házában, aki akkor a Petrovics család egykori vágóhídjának bérlője volt. A szünidőben hazament, vagy meglátogatta a rokonait Kecskeméten.
Szülei 1830-ban, miután hat évig ott éltek, Félegyházáról visszatértek Szabadkára, ahol meglehetősen meggazdagodtak. Az itt szerzett pénzükből házat és földet vásároltak. Petőfi Kecskeméten még a harmadik osztályba sem jutott el, és 1831 elején apja visszavitte őt Szabadkarára, ahol a református rektor, Ujlaky István éppen arra készült, hogy a fiúkat az algimnáziumra készítse fel.
Apja 1831. szeptember 28-án a dunántúli Sárszentlőrincre küldte fiát az evangélikus gimnáziumba, ahol két évet töltött el donátus diákként. Tanára, Lehr András lelkesen tanította elsősorban latinra és szépírásra, és Petöfi mindkettőben jeleskedett. Szülei gondoskodtak róla, jó családban élt a faluban, boldog gyermekkora volt, szerette az iskolát, élvezte társai, különösen a valamivel idősebb tanulók társaságát, miközben inkább az érzelmeiben lubickolt, és részt vett a játékaikban. Ebben az időben kötött barátságot Sass Istvánnal, második osztálytól pedig Németh Ferenc néptanítóval maradt. Ebben az időben barátokat szerzett a környéken, és később többször visszatért ide és a szomszédos Borjardra.
1833-ban édesapja elvitte Pestre, hogy Stark János susztermesternél tanuljon németül, majd augusztus 27-én beiratkozott a Szajna téri (ma Deák Ferenc tér) Evangélikus Német Gimnáziumba az 1833-34-es tanév második félévére, a Donát utcai gimnáziumba. Egy Petrovics nevű rokonának házában lakott. Ekkor még nem volt túl jó tanuló. 1834-ben édesapja a Piaristába vitte, ahol az első grammatikai osztály legjobb magyar tanulója, és a legjobb író és rajzoló volt a szinte kizárólag németekből álló osztálytársai között. 1835 nyarán már első osztályos építész volt, és első osztályos építőmesterként végzett, miután csak első osztályos építésznek képesítette magát. Érdeklődése már a színészet felé fordult, és az osztályai tele voltak.
Az 1845-ben írt Úti jegyzetekben megemlített első szerelme a 15 éves Cancrinyi Emília, aszódi diáktársa volt. A lány nagyjából egyidős volt a költővel.
De ezzel vége lett a boldog gyermekkornak, és a tizenéves Petőfire nehézségek vártak: apját, aki az 1830-as években minden évben vagyont keresett a Sabadosból, 1838 után nagy szerencsétlenségek sorozata érte. Egy 1838-as árvíz elöntötte a földjeit és elvitte a házát, a vagyonkezelők vpedig isszaéltek az egyik bérleményével, kénytelen volt eladni a birtokot a kormánynak. 1839-ben pedig az apja is kénytelen volt eladni a birtokot a kormánynak, További perek további károkat okoztak, 1839-ben a birtok egy részét elárverezték, és a rokonok, akiknek Petrovics pénzt adott kölcsön kezességként, szintén csődbe mentek, így Petrovics 1840-ben szinte semmije sem maradt. Ez a balszerencse-sorozat tovább bosszantotta az amúgy is szigorú apját, aki a legkisebb hibát sem tűrte el a fia részéről. Ezt tetézte, hogy évről évre egyre kevesebbet tudott áldozni a fiára. Fia számára ezek az évek nagyon kritikusak voltak.
Vándorlással töltött évei
Az ifjú Petőfi gyalog vándorolt Prencsfaluba, ahol eltöltött néhány éjszakát, majd harmadnap a kocsmáros szekerén haladt tovább a legközelebbi állomásig. Innen Hontnémeti, Ipolyság, és Vác érintésével jutott el Pestre, ahol a Kecskeméti-házban szált meg. Itt apjával találkozott, aztán a Rónai álnév alatt a Nemzeti Színházhoz szegődött statiszta munkakörbe. Majdnem két hónapot töltött a színháznál. Májusban Salkovics Péter rokona vette magához Ostffyasszonyfára, hogy a soproni líceumban fiával együtt taníttatja. Itt nyaralt vele Orlai Petrich Soma is, aki szintén rokona volt. Mikor elérkezett a szeptember, a mérnök rokon mást gondolt, és azzal a kifogással, hogy úgysem lesz belőle komédiásnál jobb, sorsára hagyta Petőfit.
A rokonságtól távozó Petőfi szeptember 5-én Orlaival és a mérnök fiával Sopronba ment. Petőfi nem a líceumba iratkozott be, hanem 1839. szeptember 6-án besoroztatta magát a 48. számú gyalogezredbe, hogy senkinek se legyen terhére. A 16 éves közlegény panasz nélkül végezte szolgálatát, és összejött diák barátaival is. Katonáskodása idején ismerte meg Pákh Albertet is. Használta az iskola könyvtárát és néha részt vett a magyar társaság ülésein. 1840 tavaszáig maradt Sopronban, amikor századja Bregenzbe indult, Petőfi nem kis örömére, aki áhítattal várta, hogy Tirolt és Olaszországot láthassa. Grazig mentek, ott megtudták, hogy az ezrede Horvátországba fog állomásozni. Ez lehangolta, de még nagyobb baj volt, hogy a szolgálat tönkretette szervezetét. Grazban két hónapig idegláz gyötörte, majd a Károlyvárosban hónapokon át a kórházban ápolták. Ezután Zágrábban elkapta a tífuszt, és szeptemberben újra kórházba került. Nem tudták meggyógyítani, így a kórházat 1841. január 20-án hagyta el. A január 15-én lefolytatott egészségügyi vizsgálat után február 23-án a katonai szolgálat alól felmentették és Sopronba vitték, ahol 28-án obsittal végleg leszerelték.
Miután kedélye barátai körében jobb lett, Pápára ment Orlaihoz, aki akkor már ott tanult. Itt barátai segítettek neki, és Tarczy Lajos tanár pártfogásával felvették a VII. osztályba benevolus auditornak is. Csupán három hétig maradt Pápán. Itt is nélkülöznie kellett, a tanulásba is lassan szokott bele, és egy tanár kiutasította. Innen Pozsonyba vándorolt, ahol több régi tanulótársa tanult, de nem tudott megélni, így tovább vándorolt színésztársaságot keresni. Előbb Győrbe ment, aztán Pestre utazott hajón, majd ismét gyalog haladt Dunavecsére szüleihez, akik a falu kocsmáját bérelték, és nagy szegénységben éltek. 1841 áprilisában Selmecre gyalogolt bizonyítványáért, de próbát akart tenni időközben a színészettel.
Petőfi Sándor halála
1849. július 31-én Bem 6000 fős serege a Fehéregyháza és Segesvár közötti völgyben találkozott a 12 000 fős orosz hadsereggel, ahol csata alakult ki, amely napokig tartó küzdelem után a magyar sereg vereségével végződött. Amikor a csata elkezdődött, Petőfi Sándor Bem közelében tartózkodott lovak és fegyverek nélkül. Délután egy órakor a tábornok utasította, hogy hagyja el a csatateret. Gyalókay Lajos és Mütter Ferenc százados szerint a költő vászonblúzba, mellénybe, nadrágba és szürke köpenybe volt öltözve, fején egyszerű tiszti sapka, vállán pedig egy szíjról lógó sárga bőrtáska függött.
A költőt ezután különböző helyeken látták a csatát figyelni és jegyzetelni. Lengyel József székelykeresztúri katonaorvos szerint a költő hajnali 4 óra körül a fehéregyházi hídfőnél állt, figyelte a csatát, és még akkor sem futott el, amikor alig 30 lépésnyire tőle egy tüzérségi lövedék becsapódott a földbe, és porral borította be.
Gyalókay Lajos százados volt egyike azoknak, akik utoljára látták őt. Amikor azonban a túlerő által körülvett magyar sereg felbomlott, Petőfi Fehéregyháza felé fordult, Gyalókay pedig megmenekült. A magyar sereg visszanyomása és bekerítése délután 5-6 óra körül történt. Ötkor még látták Petőfit a Sár-patak hídján, ahol 200 székely katona 800 kozák harcossal küzdött. A kozákok a győzelmük után hajtóvadászatot indítottak a visszavonuló magyarok ellen.
Érdekességek Petőfi életéből
Petőfit kortársai amúgy is meglehetősen összeférhetetlen, könnyen sértődő és haragot tartó emberként ismerték, aki huzamosabb ideig senkivel sem tudott barátságban maradni. Talán Arany János volt ez alól az egyetlen kivétel, aki viszont angyali türelmű, konfliktuskerülő és alkalmazkodó ember volt.
Ismeretes, hogy legjobb barátjával, Jókaival is képes volt összeveszni, mert nem helyeselte, hogy az feleségül vette Laborfalvi Rózát.
Atyai jóbarátját és mentorát, Vörösmartyt sem habozott egy felháborodott hangú versben megtámadni. Tette ezt azért, mert az a nemzetgyűlésben egy hadügyi kérdésben másképp szavazott, mint Petőfi (Vörösmartyhoz, 1848). A szabadságharc idején nemcsak Klapkával, de a korábbi hadügyminiszterrel is összeveszett, mert az szóvá tette, hogy Petőfi nem viselt nyakkendőt. Erre válaszul a költő egy gúnyos hangvételű költeményben támadta meg őt (Nyakravaló, 1849).
Könnyen megbántható és hirtelen haragú fiatalember volt. Ez a hirtelenség sokszor meggondolatlan tettekre ragadtatta. Orlai visszaemlékezéséből ismeretes, hogy az 1842. július 8-án látható teljes napfogyatkozás idején Petőfi megfogadta, hogy – minden intés és kérlelés dacára – ő mindvégig a napba fog nézni, és úgy is tett. Ezek után a bal szeme sosem jött rendbe teljesen, időnként annyira fájlalta, hogy félt a megvakulástól.
