Petőfi Sándor Szeptember végén című elégiáját 1847 szeptemberében írta feleségéhez, Szendrey Júliához. 1847. szeptember 8-án kötöttek házasságot, és Koltóra mentek, ahol a Teleki-kastélyban töltötték a nászútjukat, ahol a vers is íródott.
Szeptember végén verselemzés
A Szeptember végén verselemzés szerint a mű három egyenként nyolcsoros versszakból áll, mely keresztrím képletű (ABABCDCD). Sorai egyes felfogások szerint felütéssel kezdődnek és daktilikusan folytatódnak. Más nézőpont szerint pedig anapesztikusak.
A vers szakaszai
Az első szakaszban párhuzamot von a költő saját életkora és az ősz, mint a nyárból a télbe való átmenet között. Próbálja szemléltetni az ifjú korból az öregségbe és a halálba való átmenetet. Ezen eszmei párhuzamot próbálja megmutatni a lent (a nyár viruló termékenysége) és a fent (a tél, mint az elmúlás jelképe) közötti szembenállással.
A második szakasz szentenciával indul, mely szerint az emberi szféra és a természet közös jellemzője a mulandóság. Ezután Petőfi kérdéseket fogalmaz meg a feleséghez, amelyekben kétségeit taglalja, a harmónia pedig megbomlik.
A harmadik szakaszban a jövőt jeleníti meg látomások képében. A költő nincs bizalommal elképzelt özvegye hűségében, szerelmét azonban megingathatatlannak véli, így a vers vége egy szerelmi vallomás.
Szerkezet
A vers oktávákból, azaz 8 soros strófákból áll. A költő zaklatottságát a ritmus is visszaadja. A szépséges verszenét, a halálfélelmet, a balsejtelmet leíró sorokat a költő a középkori spanyol líra formájából alkotta meg.
A verselés szimultán ütemhangsúlyosan és időmértékesen is ritmizálható. Ütemhangsúlyosságát tekintve négyütemű 12 és 11 keresztrímes sorokból áll.
A vers első két sora akár egy népdal is lehetne, mivel a költő természeti képpel nyit, és egy gondolatpárhuzammal folytatja. Igazából az egész első versszakban egy népdal gondolatritmusa lüktet.
A vers kezdete, hogy a lírai én a tájat szemléli. A völgyben nyíló virágok még a nyár szépségeit hordozzák, de a távoli hegytetőn, mely havas, már érződik a tél közelsége. A nyári és a téli tájelemeket a költő időhatározós szerkezettel állítja szembe egymással.
Ugyanezt az ellentétet alkotja meg a lírai én önmagában is. A szíve ugyan még fiatal, de sötét haja már őszülésnek indul. Így saját magára alkalmazza a természeti képekben megrajzolt ellentétet.
Kosztolányi Dezső szerint a második szakasz kezdősora a legszebb magyar verssor. A követő sorokban a szerelmes boldogság és a lírai én múlékonyságán lamentál, és feleségének címezi a kérdést, hogy ha megözvegyülne, újraházasodna-e.
Petőfi az évszakok váltakozásával a rohanó időt, az emberi élet mulandóságát mutatja meg. Kizárólag az a különbség, hogy amíg az évszakok váltakoznak, addig az emberi élet elmúlása visszafordíthatatlan.
Az őszi elmúlás személyes élménnyé mélyül a költő számára. Az emberi mulandóság érzése miatt a halál gondolata lebegi körbe. Aztán az jut az eszébe, hogy ha ő meghalna, akkor felesége özvegy lesz. A következőkben pedig ígéretet tesz, hogy ha özvegye majdan ismét párt választana, ő a halálon túl is szeretni fogja.
Érdekesség, hogy a záróképben a dolgokat kifordítja. Nem az élő a halottat síratja, hanem fordítva történik, így a halott kesereg az érzelmek elmúlásán.
Petőfi a vers megírása után nem egészen két évvel meghalt, Szendrey Júlia pedig a rá következő évre újra férjhez ment. a felesége második házassága balul sikerült, így élete utolsó éveiben el is költözött második férjétől.