Az irodalmi Nobel-díj a világ egyik legnagyobb presztízsű és pénzügyileg is legjelentősebb irodalmi kitüntetése. Alfred Nobel végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a díjat évente olyan író kapja, aki származási helytől függetlenül „a legkiemelkedőbb idealista törekvésű irodalmi alkotással” gazdagította az emberiséget. (Az „alkotás” ebben a kontextusban az életműre utal, nem feltétlenül egy konkrét műre, bár az indoklásokban gyakran említenek egyes írásokat is.) Nobel kívánsága szerint a díjat a Svéd Akadémia ítéli oda. Az első díjátadás 1901-ben történt, akkoriban a díj értéke 40 000 dollár volt. Az összeg az idők során többször módosult, például 2009-ben már 10 millió svéd koronára emelkedett. 1946-tól a svéd parlament döntése alapján az irodalmi Nobel-díj mentes az adózás alól.
A Svéd Akadémia döntései már a kezdetektől fogva élénk vitákat váltottak ki. A kritikák egyrészt arra vonatkoztak, hogy több világhírű írónak soha nem ítélték oda a díjat, míg más, kevésbé jelentős szerzők megkaphatták azt. Többen politikai befolyást sejtettek egyes döntések mögött.
Szempontok
Mivel Nobel végrendeletének szövege bizonyos helyeken értelmezésre szorult, a díjat odaítélő szervezetek 1901-ben kérték a svéd király segítségét a részletek pontosításához, aminek eredményeként megszületett a Nobel Alapítvány hivatalos szabályzata. Az irodalmi kategóriára vonatkozóan több kiegészítés is született:
A szépirodalmi művek mellett olyan írások is díjazhatók, amelyek formai és tartalmi szempontból irodalmi értéket képviselnek. A díjazás nem kizárólag az adott év újdonságaira vonatkozik; olyan művek is számba jöhetnek, amelyek jelentősége csak később vált nyilvánvalóvá. A díjat meg lehet osztani két értékesnek ítélt alkotás között. Posztumusz díjazás is lehetséges, ha a jelölt a díjátadás előtt hunyt el – erre mindössze egyszer került sor, 1931-ben Erik Axel Karlfeldt esetében. A díj adott évben el is maradhat, ekkor az összeget befektetik. A szabályzat előírja, hogy az Akadémiát egy három-öt fős Nobel Bizottság segítse, amely a jelöltek szakmai értékelését végzi.
Az „idealisk” kifejezés a svéd eredetiben egyszerre jelenthet „idealista” és „ideális” értelmet. Az első évtizedekben a bizottság szigorúan ragaszkodott ahhoz az értelmezéshez, hogy a díjazottat nemcsak az ábrázolás, hanem az eszmei tartalom és erkölcsi üzenet alapján is kell értékelni. Ez vezetett például ahhoz, hogy 1901-ben Lev Tolsztojt elutasították, mivel úgy vélték, túlságosan elutasítja a „magas kultúra” értékeit. Egy évvel később Giosuè Carducci ellen az szólt, hogy verseiben kritikus volt a vallással szemben.
1912 után a bizottság rugalmasabbá vált: ekkor kapott díjat Gerhart Hauptmann, akit korábban naturalizmusa miatt mellőztek. 1913-ban Rabindranáth Tagore kitüntetése során új elv került elő: ne a már elismert írókat díjazzák, hanem azokat, akiket a Nobel-díj tehet ismertté a világ számára. 1914-ben a világháború hatására a bizottság hivatalosan is deklarálta, hogy sem pozitív, sem negatív értelemben nem kíván politikai szempontokat figyelembe venni.
A lírai művek esetében a konzervatív megközelítés tovább élt az 1920-as években: a bizottság inkább az emelkedett népiességet értékelte, elutasítva például Stefan George, Paul Valéry vagy Vicente Huidobro jelölését. A két világháború között előtérbe került az a nézet, hogy a mű szépségének az átlagolvasó számára is nyilvánvalónak kell lennie. Noha akadtak újító díjazottak – mint Pirandello vagy O’Neill –, a többség inkább klasszikus, közérthető írók közül került ki, például Galsworthy vagy Pearl S. Buck. Bár a szabályok engedték volna, a bizottság ekkoriban nem szívesen tért ki a szépirodalmi keretek közül – ezért utasították el például Freud vagy Croce jelölését.
A második világháborút követően a díjazási irányvonal radikálisan átalakult: a bizottság előnyben részesítette az újító, formabontó életműveket. Egyre gyakoribbá váltak az olyan jelzők, mint a „merész” vagy „felkavaró”, amit például Hesse és Eliot kapcsán is említettek. Az 1960-as évekre ez a tendencia gyengült, de később is előfordult, például Mahfúz vagy Kao Hszing-csien esetében.
Az 1970-es évektől a díjazás célja nemcsak a már befejezett pályák elismerése lett, hanem az is, hogy támogatást nyújtson a további alkotómunkához. Egyre nagyobb figyelmet kapott az is, hogy a világ kevésbé ismert irodalmi kultúrái is képviselve legyenek – így került a díjazottak közé többek között Wole Soyinka, Derek Walcott vagy Óe Kenzaburó. Ugyanakkor a bizottság időnként rugalmasan kezelte ezeket az elveket, különösen ismert szerzők, például Nadine Gordimer esetében.
Kiválasztási jogosultság
A Nobel Alapítvány 1901-ben létrehozott szabályai értelmében több csoport is jogosult jelölésre: a svéd, francia és spanyol akadémiák tagjai, a többi ország akadémiáinak bölcsész tagjai, valamint irodalmat, történelmet és esztétikát oktató egyetemi tanárok. 1949-től ez a kör kibővült a korábbi díjazottakkal és az írószövetségek vezetőivel is. A három-öt főből álló Nobel Bizottság feladata, hogy a jelölteket szakmailag értékelje, és javaslatot tegyen az Akadémiának. Kezdetben csak egyetlen jelöltet terjesztettek elő, akit az Akadémia többnyire el is fogadott – kivételt csak néhány év jelentett. Az 1970-es évek óta azonban a bizottság tagjai külön jelentést készítenek minden komoly jelöltről.
A bizottság munkáját a Nobel Intézet szakértői segítik, akik különböző nyelvterületekre szakosodnak. Egy-egy szakértő felel például a szláv, germán, latin vagy skandináv nyelvek irodalmáért. Ha kevésbé elterjedt nyelveken alkotó szerző kerül a látókörbe, a bizottság fordításokra támaszkodik, vagy külső tanácsadókat kér fel.
A jelölési határidő minden évben február 1-je. Ezt követően az elsődleges jelöltlista, amely körülbelül kétszáz nevet tartalmaz, fokozatosan szűkül: áprilisra 15 főre, május végére pedig ötre redukálódik. Innentől már csak ezeknek a jelölteknek a munkásságát vizsgálják részletesen. Gyakori, hogy az adott év döntősei már korábban is szerepeltek a listán; az utóbbi években szinte nem is volt példa arra, hogy valaki első jelölésére kapja meg a díjat. Ez részben annak tudható be, hogy 1938-ban Pearl S. Buck nevét csak szeptemberben vetették fel, mégis gyors döntéssel neki ítélték a díjat.
A nyár végén a bizottság újra összeül, és végső javaslatot tesz az Akadémiának. A döntést az Akadémia novemberben hozza nyilvánosságra, bár a díj kezdeti éveiben ezt csak a december 10-i díjátadón ismertették. A döntéshozatalt gyakran heves belső viták kísérik – volt példa arra is, hogy egyes tagok tiltakozásképpen lemondtak, például 1989-ben és 2004-ben.
Politikai visszhangok
Már a díj történetének korai szakaszában felmerült a politika befolyásának kérdése. 1902-ben az egyik bizottsági tag figyelmeztette a döntéshozókat, hogy kerülni kellene a politikai szempontok érvényesítését – noha elismerte, hogy a díj óhatatlanul is politikai töltetet hordoz. Az Akadémia örökös titkára ezzel egyetértett, hangsúlyozva, hogy a legigazságosabb, ha a díjat függetlenül kezelik a politikai kontextustól. Ezt az elvet 1914-ben hivatalosan is kimondták, hivatkozva Nobel célkitűzésére, miszerint a díj az egész emberiség javát kell, hogy szolgálja.
Ennek ellenére a nemzetközi sajtó időről időre politikai hátteret sejtett a döntések mögött. Nagy vitát váltott ki például Frans Eemil Sillanpää 1939-es díja, amelyet sokan a Szovjetunióval szembeni szolidaritás jeleként értelmeztek. Bár a döntés a háború kitörése előtt született, a díjátadás idején már tartottak a harcok, így a méltatások politikai felhangot kaptak.
A hidegháborús időszakban is gyakran támadták a díjat politikai elfogultság vádjával. Churchill elismerését, amelyet történetírói munkájára alapoztak, többen vitatták, éppen a politikai következmények miatt. A díjat végül 1953-ban kapta meg, de a döntést így is sokan bírálták. Más vitatott döntések között szerepelt Hemingway, Solohov, valamint a fasizmussal rokonszenvező Ezra Pound ügye – utóbbi esetében elutasították a jelölést. Szolzsenyicin kitüntetését követően a szovjet sajtó politikai manipulációval vádolta az Akadémiát.
Egyes esetekben azt állították, hogy az Akadémia belpolitikai ügyekbe is beavatkozott. Például Böll, White, Aleixandre vagy Elítisz díjazása esetén ilyen vádak érték a döntést. 2000-ben Kína hivatalosan is tiltakozott Kao Hszing-csien elismerése miatt, politikai támadásként értékelve azt.
A közelmúltban Harold Pinter és Orhan Pamuk díjazása kapcsán is felmerült a gyanú, hogy az Akadémia nem kizárólag művészi szempontokat vett figyelembe: Pinter esetében az iraki háborúval szembeni állásfoglalása, Pamuknál pedig az örmény népirtás elismerése állhatott a háttérben.
Irodalmi Nobel-díjjal díjazottak
Sully Prudhomme volt az első díjazott, Rudyard Kipling a legfiatalabb, Selma Lagerlöf pedig az első nő, aki elnyerte a díjat. Rabindranáth Tagore lett az első Európán kívüli díjazott, míg Kertész Imre az első magyar nyertes. Bob Dylan az első dalszövegíróként lett elismert irodalmi Nobel-díjjal. A díj első száz éve alatt a díjazottak több mint hatvan százaléka tíz ország valamelyikéből került ki, és ez a tíz nemzet szerezte meg az összes Nobel-díj több mint nyolcvan százalékát. A díjazottak között a regényírók voltak többségben (52 fő), ezt követték a költők (28), majd a drámaírók (11). Két alkalommal történt, hogy történelmi munkáért ítélték oda az irodalmi díjat: Theodor Mommsen és Winston Churchill esetében. A női díjazottak aránya az összes Nobel-díjhoz képest alacsony, de az irodalmi kategóriában már eléri a 31%-ot. Az irodalmi Nobel-díjasok átlagos életkora 63,8 év volt a díj elnyerésekor.