Petőfi Sándor, a 19. századi magyar irodalom kiemelkedő alakja volt. Rendkívüli tehetségével maradandó nyomot hagyott a költészet világában. Az 1823-ban született költő élete rövid volt, mindössze 26 évet élt, viszont ez idő alatt olyan alkotásokat hozott létre, melyekkel Petőfi Sándor legszebb versei örökre beírták a magyar irodalom klasszikusai közé.
Petőfi költészete a romantika és a realizmus határán mozog. Egyedi stílusával és érzelmi mélységével megragadja az olvasót. Verseiben megtalálható a forradalmi lendület és a mérhetetlen szabadságvágy, amelyek az 1848-49-es forradalom időszakában érték a magyar nemzetet. Az „Szeptember végén”, „Talpra magyar!” és a „János vitéz” című versei ékes példái annak, ahogyan Petőfi költészetében összetalálkoznak a szívhez szóló lírikus elemek a nemzeti eszmékkel.
Petőfi nem csupán a forradalom költője volt, mivel szerelmes verseivel is mély nyomokat hagyott maga után. Sok alkotásában a költő megmutatja érzékenységét és az emberi lélek mélyéről fakadó érzéseit.
Most együtt fedezhetjük fel Petőfi Sándor legszebb verseit, melyek örökérvényűek maradtak. Ezek a művek inspirációt nyújtanak mindazoknak, akik a magyar irodalom gazdag örökségét szeretnék megismerni.
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Koltó, 1847. szeptember
Szabadság, szerelem!
Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
Pest, 1847. január 1.
Egy gondolat bánt engemet
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
“Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Föltámadott a tenger
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sulyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölul a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
Pest, 1848. március 27-30.