Petőfi Sándor, a 19. századi magyar irodalom kimagasló alakja, nem csak lírai tehetségét, hanem szellemes humorát is belecsempészte verseibe. A szabadságharc hőse egyedi stílusban örökítette meg nem csak az eszményeket és szenvedélyeket, hanem az élet könnyedebb oldalát is. Azoknak, akik csupán az őszinte, mély lírai oldalát ismerik, Petőfi Sándor humoros versei között is érdemes szétnézniük, melyekben a költő a mindennapi élet vicces pillanatait örökítette meg. Most olyan Petőfi-alkotásokra fókuszálunk, melyekben a költő pajkos humorral, iróniával és morális üzenettel ötvözte tehetségét, melyen keresztül bemutatta a kor társadalmi és erkölcsi dilemmáit. Petőfi Sándor humoros versei nemcsak nevetésre késztetik az olvasót, hanem rávilágítanak a 19. századi Magyarország mindennapjainak színességére is.
Anyám tyúkja
Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodácsol,
S nem verik ki a szobából.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. –
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,
Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’…
Anyám egyetlen jószága.
Vác, 1848. február
Arany Lacinak
Laci te,
hallod-e?
Jer ide,
jer, ha mondom,
rontom-bontom,
ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
meg talállak csípni,
igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
s nyisd ki füledet,
nyisd ki ezt a kis kaput;
majd meglátod, hogy mi fut
rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
szállj be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt víz a vederbe’,
kapta magát, telemerte.
És vajon minek
merítette meg
azt a vedret?
Tán a kertet
kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?… Nem biz a.
Telt vederrel a kezében,
a mezőre ballag szépen,
ott megállt és körülnézett;
ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
nézi át a mezőséget,
a vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
ott az ürge,
hű, mi fürge,
mint szalad!
Pillanat,
s odabenn van,
benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
odanyargal egyenest,
a lyuk mellé,
s beleönté
a veder vizet;
torkig tele lett.
A szegény kis ürge
egy darabig türte,
hanem aztán csak kimászott.
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
nyakon csipték, hazavitték.
S mostan…
Itt van…
Karjaimban,
mert e fürge
pajkos ürge
te vagy, Laci, te bizony!
