Vajda János: Adjon Isten című verse mélyen szántja a lírai mezőket, ugyanakkor elgondolkodtató mű, mely az élet, a szeretet és az idő témáját járja körül. A költő ebben a versében egyfajta köszöntést suttog az olvasó fülébe, miközben a visszafojtott érzelmek és a szép, letisztult nyelvezet képeiben gyönyörködünk.
A „Adjon Isten” szavak nem csupán köszöntők, hanem mélyebb értelmű imádságok. A vers intime atmoszférájában érezhetjük, hogy a költő valóban a szívét szórja a szavakba, és a szóképek mint festmények követhetők, mint egy kifinomult művészeti alkotás.
Vajda János „Adjon Isten” verse nem pusztán szavakból építkezik, hanem egy mély érzelmi kapcsolatból fakad, mely megérinti az olvasó lelkét, és egyúttal tükröt tart elénk, hogy magunk is szembesüljünk az élet valódi értékeivel.
Adjon Isten
Adjon isten, ami jó nincs,
Vegye el azt, ami rosz!
Verje meg, ki a hazának
Veszedelmet, kárt okoz!
Én édes atyámfiai,
Szólanék egy keveset,
S ha nem igaz szóm, az isten
Úgy verjen meg engemet!
Azt pedig ne is csodáljuk
A mostani napokban,
Hogy ha az igaz magyarnak
Oly nagy mondhatnékja van!
Mert eddig a szegény magyar,
Ha valami baj akadt,
Panaszkodhatott magának, –
Szólani se volt szabad!
Hej mert nemcsak karjainkon
Volt az átkozott bilincs,
Kötve volt nyelvünkön a szó,
A beszéd, e drága kincs!
Csak magával tépelődött,
Aki valamit tudott,
Betörött a feje, aki
Igazat mondogatott.
Hej ha tudnák úgy, miként én
Még a régebbieket,
Igaz mondásért milyen sok
Jó magyar megszenvedett!
Majd ezt rendre elbeszéli
Az igaz istória, –
Én ha most elmondanám tán
Szívem is meghasadna!
Elég az hozzá, hogy jóra
Fordult sorsunk kereke,
Áldassák is, de ezerszer
A magyarok istene!
Kimondjuk most a dolognak
Igaziját, velejét,
S akinek nem kell igazság,
Mi törjük be majd fejét!
Nem volt eddig a szegénynek
Egyebe az ég alatt,
Subájánál, mely véletlen
Nyakacsigáján maradt.
Lopott, rabolt, s a szegényt is
Rabolták idegenek,
No de már ezt mindeniknek
Az isten bocsássa meg!…
Jövendőben gyönyörüség
Lesz már a mi életünk,
Kiszenvedtük bűneinket,
Már többet nem szenvedünk!
Gazdag már most a szegény is,
Mert egyenlő és szabad;
Aki most is sopánkodik,
Vigye el a muszka had!
Szép lesz, majd ha minden ember
A hazáért kardra kél,
S a magyarok istenére
Tanitja azt, ki nem fél.
Ha valaki szabadságát
Meg akarja sérteni,
A multakra emlékezik, –
És meg fogja védeni.
Háborúkat is viselhet,
De nem a más javáért;
Saját jó magyar hazája
Szabadság és törvényért.
Majd a hadi sátrak alatt
Együtt áldomásozunk,
Mind szabadok, mind egyenlők,
S össze is csókolkozunk.
Akkor aztán rohanjon ránk
Az a szolga muszka nép,
Fogadom, hogy sírva szalad
Hazájába, aki ép.
Akkor aztán majd vigadva
Hazafelé indulunk,
S azon a jó magyar földön
Széles rendet aratunk!
Ha dél felé jár az idő,
A kepébe béülünk,
Hogy mi hír van a hazában,
Az ujságba tekintünk.
S míg jószágaink legelnek,
Gyermekeink olvassák,
Minő nagy és hatalmas lett
A szegény Magyarország!…
Nem hiába emlegettük,
Hogy megvirad valaha;
Most ugyan betölt csordultig
Kivánságunk pohara.
Igyuk ki most a hazáért
Ezt a teli poharat, –
Adjon isten a hazának
Sok jó hazafiakat!…
