Neves költőnk, József Attila Mama című versének három szereplője van. Az egyik a felnőtt férfi, akinek a meghalt édesanyja alakja idéződik fel, továbbá a múltból megjelenő gyermeki én és a mama. Az édesanyja egykori nehéz munkáját mutatja be a költő. A versben a bűntudat érzése is megjelenik, amivel a felnőtt szeretné kijavítani egykori hibáját, de az időt nem lehet visszafordítani. A költemény utolsó sorokban viszont megjelenik a vigasztalódás képe.
Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934. október